Nem várt módon:))))Sose gondoltam volna, hogy ez lesz az a zene, amit együtt fogunk tudni hallgatni… aki ismeri, érte miért:))és ez lett, az én régi kedvencem, legújabb albumáról. Éppen ennél a számnál mondta, hogy “iszonyat ez a zene, kicsim”:) most ott tartunk, hogy kiírom neki metrózáshoz:)
KöszönetnyílvánításMiután egy hihetetlen és nem várt baráti segítség folytán mégis felvettek egy munkára, nem a helyre magára, hanem csak egy adott munkára, természetesen mindent hivatalos keretek között intézve (bejelentve, megadóztatva, beléptető kártyával felruházva, a helyi edzőterem és könyvtár használatára jogosítva - és mindezen cirkusz 1 hónapért, majd még egyért, és még egyért, összesen négyért), hadd mondjak köszönetet mindenkinek, aki megérdemli:Főnökömnek legelőször és legteljesebb mértékben, minimum 100 szál rózsát megérdemel, mert: annak ellenére, hogy következetesen és zavartalanul frusztráltam mind a 4 hónap alatt, mégis minden egyes hónap végén meghosszabbította a szerződésem, és ezzel egész télen életben tartotta a családomat is.Még az ősz végén hangzott el, mikor odakerültünk:-Zoli, mi itt áttelelünk!Ez is egy olyan elszólás lett, ami megalapozta a bennem rendszeresen felmerülő jósda-alapítási igényt. Úgy lett.A multi, ahol tanyát vertünk modern volt, és nagyon trendi. Mi az optimálisnál egy kicsit jobban kilógtunk a sorból - ami az öltözködést illeti. Nem éppen trendi és divatos alakomról, számos testi hibámról a figyelmet hamar az ruházatomra tereltem. Szerintem nagyon okosan. Majd, miután még mindig úgy érzetem, hogy a beilleszkedés ettől nem lesz tökéleketes, totális minden mindegy hangulatban mosolyogtam végig az egész cég számomra is hozzáférhető részét.Mivel tétje nem volt a dolognak, egy elég stresszes munkahelyen tudtam nagyon szabadon és kötetlenül viselkedni. A csóró alkalmazottak nyomták a túlórát, és tudták, hova kell mosolyogni. Mi, mint kívülállók, a szerződéses biztos “halál” tudatában, nem néztünk se címet, se rangot, bátran elereszthettük a dohányzóban a még nem is odaszánt vicceket is. Sok barátunk lett. Sok cimbora. Dohányzócimborák. Helyzetünk iránt részvéttel teli, de segítségre - értsük meg - nem fogékony cimborák. Ettől sem estünk kétségbe. Nem éltük meg nagy tragédiaként, hogy nem leszünk babzsákok ennél a multinál.Külön köszönet annak az ismeretlem személynek vagy személyeknek, akik döntése következtében volt egy légópince az épület alatt. Itt vertünk tanyát. Volt két mackónk, amiket nagyon hamar mesteri ügyességgel nyitottunk ki. És szintén nagyon hamar, komolyan elhatároztuk, hogy be kell hoznunk egy üvegpoharat abból a célból, hogy ellenőrizzük a bankrablós filmek hitelességét. Erre utóbb nem került sor. Az oka nagyon egyszerű volt. Hirtelen feltámadt infantilis izgatottságunk miatt elszégyelltük magunkat, és azzal próbáltuk helyrehozni, hogy kényelmesen elfeledkeztünk ennek kézzel nem fogható bizonyítékairól. Tehát a légópincébe pakoltak le bennünket. Egy korábban itt, mármint a multinál foglalkoztatott hölgy visszamondta ezt a munkát, ezért kaptuk meg mi. Az indoklása úgy hangzott, hogy a részletesen ecsetelt körülmények között nem szeretett volna dolgozni. Ezek a körülmények a következők voltak: nincs ablak, nincs folyó víz, nincs mosdó, nincs klíma. A gyakorlatban ez a következőképpen nézett ki: a biztonsági szolgálat adta át nekünk a pincébe nyíló ajtó kulcsát, és mi nekik adtuk le a mukaidő végén. Természetesen naplóztuk is e tevékenységet nagy szorgalommal. A ház szabályait véletlenül se szerettük volna megszegni. Ezután lementünk a pincébe két sor lépcsőn. Szállítmányozni a következőképpen kellett: beszállt a sok vagy nehéz teherrel a kollega, a másik lement a lépcsőn, és lehívta a liftet. A belső irányító rendszer nem működött. Leköltöztünk hát a légópncébe, és ezzel hivatalosan is mi lettünk a telekommunikációs szolgáltató légókommandója. Ennek megfelelően bakkancsban vészeltem át a telet. (Erre más lehetőségem nem lett volna amúgy sem. Jobban hangzott azonban így, ehhez a történethez igazítva szegénységem bizonyítéka, a már 5 éves kopottas bakancs.)Eleinte csórónak éreztük magunkat. Úgy is néztünk ki, helyzetünkhöz képest sajnos, elég következetesen. Fizetésünk tisztességes volt. Rendszeres munkaviszonyra való kilátásunk az állandóan és makacsul táplált remény ellenére fokozatosan csökkent. Mi ezt akkor még nem tudtuk, bíztunk benne, hogy megfogtuk az Isten lábát, legalábbis már az előcsarnokában vagyunk a jólétnek. A többi munkatársunk, a rendes, állandó tagok fent a nagytermes irodákban húzták az igát. Egyetlen ablak volt nyitható az egész osztályon. Az is azért, mert a tűzvédelmi szabályzat szerint az 50 méter hosszú üvegfalon egy nyitható ablaknak kellett lennie. A szellőztetést, a fűtést és a hűtést is klímával oldották meg. Négyesével egymásnak fordított íróasztalokon végezte mindenki a munkáját. A teremnek nem voltak válaszfalai, így a több mint 60 ember lényegében egy légtérben töltötte el a munkanapját. A középvezetők kaptak csak külön, üvegfalú helyiséget, és a 3 igazgató rendes, fallal körülvett szobát.Mi ültünk a légópincében, fix bérrel, egy kiszuperált rádiós magnóval, ketten egymással szemben. Senki nem szólt ránk, ha bömböltettük a rádiót; senkit nem zavartuk, ha hangosan nyerítve röhögtünk a saját vicceinken. Hihetetlen bonyolult gondolatszövéseink lettek, miközben a kezünk járt, és szanáltuk a régi személyi dossziékat. A szemünk majd kiugrott, akkora végkielégítéseket láttunk, és sűrűn gondoltunk az aláírt titoktartási kötelezettségre. Az ebédidőnk kétszer-háromszor hosszabbra nyúlt, mint fent dolgozó munkatársainké. Több lett a cigi- és kávészünetünk is. Bármikor leléphettem különösebb macera nélkül. Addig se, azóta se tudtam annyi hivatalos és családi ügyet elintézni 8 órás munka mellett - munkidőben.Köszönöm az éppen várandós igazgatóasszonyunknak, hogy hónapról hónapra elfogadta főnökünk indoklását, és meghosszabbította szerződésünk!Köszönöm a több üveg pezsgőt! Viccnek indult, mert jó buli volt a munkahely. Nem jártunk komolyan ott semerre sem. Az állandó kollégákat agyonnyomta a munka, megette életüket a multi. Mi nevettünk mindezen. Kacagva, mindenkivel viccelődve jártunk-keltünk biztos léptekkel a folyosókon. Unatkoztunk. De nem volt szabad feltűnően. Mindenkit zaklattunk, hogy mit segítsünk. Rendbe tettünk pár raktárat, megmozgattunk néhány poros polcot. Otthagyták a rendetlenül egymásra dobált kacatokat, régi iratokat, mindenkinek volt fontosabb dolga.-És mit kértek cserébe a segítségért?-Áh!:)) Ne is törődj vele, egy üveg pezsgő bőven megteszi, a Hr-esek is azzal fizettek a múlt héten!:)A nagy jókedvből lett is 2 üveg pezsgőm! Ők komolyan vették, nekik nagy segítség volt, hogy régen porosodó polcaikról lekerültek a fölösleges tárgyak, és dossziék. Helyet nyertek. Mi csak unatkoztunk, és ismerkedtünk. Mindenki megszeretett. Jó katalizátor voltam, mint mindig.Köszönöm a barátomnak, aki beajánlott!Köszönöm neked is, kedves Zolika! Frászt kaptunk a gondolattól is, hogy együtt kell dolgoznunk. Hiába volt meg a pár éves ismeretség, barátság sose lett belőle. Nem is lett volna. Meglepődtünk. És megtanultuk megbecsülni egymást. Persze, sikerült időnként egymás agyára menni. Kialakult a kölcsönös tisztelet bennünk. És megmaradt egy barátság.Köszönöm a volt főnökömnek, akivel beláttuk, hogy nem érdemes tovább dolgoznunk egymással! Így tette lehetővé, hogy továbblépjek - ebben az esetben egy multi, majd utána a teljes munkanélküliség felé.Végül köszönöm, hogy nem találtak nekem állandó állást kollégáim! Szórakoztató 4 hónap volt az álláskeresés kilátástalanságában. Vicces volt egy olyan helyen dolgozni, ahol sose fogok többet. Végzetes hibaként könyvelhetem el, hogy kijelentettem, a család az első. Azt is, hogy nincs segítségem a gyerekeimhez, de nem is akarok, mert nem azért szültem, hogy bébiszitter nevelje őket. Ezzel minden fontos érvem megfogalmaztam, kimondtam helyettük, amiért nem fognak felvenni lelkes gárdájukba, amiért nem sorolnak lojális katonáik sorába.Makacs voltam ismét. Nem hajtottam fejet a megélhetés előtt.Az önéletrajzom tökéletes lett, a motivációs levelem is. Addig is az volt… az egész Hr osztály minősítette. Velük dolgoztam egy télen keresztül, segítettek, amiben tudtak. Nem követek el technikai hibát az álláskeresés során - tudom. Annyit kerestem már munkát, hogy minden szavuk fölösleges volt. Szaktudásukkal vetekedtek tapasztalataim.Ilyen munkahely jutott egyéniségemet felvállalni nem merő önéletrajzommal a kezemben. Felvettek dolgozni személyes ajánlásra. De többet nem hívnak vissza a személyes ismeretség után.Köszönöm saját magamnak, hogy a birkaságra való hajlamom eddig vissza tudtam szorítani, de leginkább az életnek, hogy adott erre eddig lehetőséget!Meglátjuk, hogyan tovább. Az élet mindenkit betör. Kit, mire.
- Még mindig el akarsz venni?-Igen. És még mindig hozzám akarsz jönni?- (Pff.. Persze.. micsoda kérdés…) Igen. Jövőre úgyis összeházasodunk. Akkor pont a Nyúl éve lesz...-Jaj, ne rontsd el a hangulatot, kérlek! -:))) -:)))
A kötél két végén mintha csak húzni lehetne. Két ellentétes végét fogtuk meg ugyannak a dolognak. Ugyanaz a tapasztalat ellentétes előjellel. A haladás iránya az ugyanaz. Együtt egymásért. Én megfogtam a bal végét, te tartod a jobbat. Mikor jössz át az én oldalamra? Ha átnézel a szorosra font, csavaros szálak fölött, mit látsz belőlem? Egy elmosódott alak vagyok-e vajon, vagy tisztán lát engem a szemed? Látod a hasonlóságot kettőnk között, miért egy kötelet fogtunk meg vagy csak a különbözőséget, amiért másik végét markoljuk. Mindketten jó helyen vagyunk. Egy kötél egy végét két ember nem tudja megragadni. Sok kéz, kevés munka ugyanazon a helyen. Jó helyen állunk, és jól húzunk. A másikért, egymásért. A léptünk ritmusa egy. A célt is ugyanarra a helyre festettük fel. Mire jó akkor az a kötél? Úgyis beleakad mindenbe, amikor megyünk együtt, egyfelé. Sok a fa, sok a bokor, sok a gond. Sokat kell cibálni, hogy átmenjen mindenen, sokat kell kerülgetni az a akadályokat, sokszor elengedi egyikünk, mert nem megy máshogy. Átmosolyogsz a másik végéről, mikor visszaértem egy kerülőről éppen, és húzol, húzol egyre közelebb magadhoz, ha sokáig messze voltam. Ragaszkodó törődéssel húzol szorosan magadhoz. Körénk tekered a kötelünk két végét. Lógnak rajta a gazok, amiket összeszedtünki menetközben, és már nem szabadulhatunk tőlük. Összekötjük a két végét. Megyünk tovább, mintha zsákban futnánk. Könnyebb így lépés, úgyis egy ritmusban meneteltünk eddig is. Te büszek vagy rám, és én büszke vagyok rád. Olyanok vagyunk a kiskakas a szemétdombon:) Várat építünk bármiből, ha kell. Mert együtt képesek vagyunk rá.
Nagy tragédiaként éltem meg egy időben, hogy se az alkoholt, se a cigarettát nem bírja a szervezetem. Apám alkoholista, anyám olyan mint egy gyárkémény. A bélflórám fájdalmasan siralmas állapotba kerül a szesztől. A nikotin pedig olyat tesz a vérkeringésemmel, hogy komoly mutatvány volt alkalmanként az ájulás néküli talponmaradás. Tehát, hiába imádom mindkét szert, nem élhetek velük - sajnos. Annyiszor elképzeltem…. tökéletes alholista, cigifüstbe burkolódzó, agyonművelt és -olvasott, szimbolista író lenne belőlem. Illetve lett volna. Mert ugye a tudatmódosító szerek jelentős részeire - az eddigi tapasztalat alapján - a mai szabadelvű korban pofátlanul negatívan reagálok. Ez ugye a fűvel is ugyanígy volt - az is gyorsan a süllyesztőbe került. Nem maradt más számomra, mint a higgadt, nyugodt, vérmérsékletemtől és kalandvágyamtól időnként feltüzelt élet. És az ihlet is evilágból, a félreismerhetetlen józanságból jöhet csak.
Nagyon régen elhagytam már az írást. Most, hogy rendeződött az életem, és a legjobbfelé halad, újra van rá igen erős kényszerem:) korábban csak bizonyos füzetekben, bizonyos ceruzákkal, roppant komoly szertartás keretében tudtam “alkotni”, és nagyon büszke voltam magamra, és sose mutattam meg senkinek a nagy szentségeket. Ma már, hogy hogy nem, akár megalkuvásnak is lehet tekinteni, már nem jelent gondot, ha nem papirra vetem le a gondolataimat. Az internet pedig nyitottsága, és egyszerűen kezelhető volta miatt nagy vonzóerővel bír számomra is. Igaz, nem válogat. Míg főiskolás koromban éppen jó helyen voltam jó időben… így történt, hogy a magunkszervezte irodalmi körben én is sorra kerültem. Már maga a szereplés is nagy trauma volt nekem. Hát még, ami utána következett… ugyanis egy erősen jó minőségű ponyvával kerültem porondra, ami a kritika után el sem készült. Egyes szám első személyben megírt naplóregény volt, a nagyon vicces, és nagyon eredeti fajtából, de a közönség nem volt képes felfogni, hogy ez bizony fiktív regény, semmi más, nem rólam szólt. Így el is akadt a beszélgetés fonala nagyhamar. Igen bosszantott a dolog. Az elismerést mégis megkaptam ezért, még ha jó 10 év távlatából is:))) Bridgit Jones és a Teréz anyus gyengébb ponyvák felbukkanásakor egy régi barátomnak, aki akkor a felolasáson ott volt - hát valahonnan ismerős volt ez a stílus:) és lám én voltam az:))) bár szerinte én jobban írok és egy az egyben jobb volt. okés… kell a bíztatás:) és persze, hoyg szeretném, ha igaza lenne… de nem én arattam le a babérokat ponyvairodalomban… nem én lettem híres és ünnepelt “írónő”. Azt hiszem a pozitív neurotikus jellemem, az ez irányba hiányzó agilitás és önteltség az oka mindennek. Nem is jutott volna eszembe, hogy pénz csináljak belőle…puff neki. de egy ember legalább van, akinek én jutk először eszébe mint egy lavina előfutára:))) még ha füllentett is, hogy jobban érezzem magam, köszönöm neki, mert elérte a célját. Emberek megrögzött gondolata, amit időnként közölnek is velem, hogy írnom kellene. És tehetetlen vagyok ez ügyben. Nem nagyon értem őket. Nem látom magamban azt az átütő kifejező erőt, azt a bölcsességet, amivel és amit átadhatnék másoknak. Ha nincs olvasó, nincs irodalom. Ha nincs kinek, minek ír az ember? És miről? Attól, hogy ég bennem az írás éknyszere, mint egy kiolthatatlan fáklya, úgy lobog néha ettől az agyam… ettől még nem fogok írni… az én esetemben sajnos. Kicsit hasonlít ez az ihletett, de mégis terméketlen állapot arra, amit az én ésa védőangyalomban írtam le. Ott lehet a megoldás előttem, de a gátaktól nem látom, merre kell elindulni. Jó vicc ez magammal… szép kis rejtvényeket gyártok….
Megállt az idő számomra. Várom, hogy mikor lódul meg, és zúdítja újra a történések sorát. A változás, amit eddig annyira vártam, és úgy gondoltam róla, hoyg az egyik legpontosabban megfogalmazható ismertetőjegyem, mára már rémít.Nem várom, nem vágyom. Az idő ott áll, ahol szerettem volna mindig is. Sose tudtam megfogalmazni ezt: homályos, akkor még nem ismert érzések körvonalaként lebegett előttem, mint a délibáb a pusztaságban. Don Quijoteként rohamoztam meg ezt az álomképet. Dühödten csapkodtam mindent, ami nem is hasonlított rá, de úgy gondoltam, hogy utamban áll. Akadályok sorát láttam magam előtt. Egyre vadabbá hergelt a makacs valóság, a nekem soha engedni nem akaró sors. Minden ment a maga útján. Minden jól vot már akkor is. Nem történt semmi különös, nem történt semmi átlagos sem. Egy életem volt a sok közül. Egy ember voltam a sok közül. Az ego az, ami nem hagyja a embert nyugodni. A büszkeség, a vágyak piszkálják belülről. A kíváncsiságon kívül még oly sokminden furdalta az én oldalamat is. A biztonságát elvesztett és újra meg nem talált emberek izgágaságával csörtettem az élet sűrűjében. Össze-vissza törve magam bukkantam elő a sűrűből - frontálisan ütközve a sziklakeménységű falakkal. Az ember fel tud állni, és menni tovább. Nemcsak az erősek. Bárki, aki nem halt bele. Nincs erős ember és gyenge ember. Élő emberek vannak, akik címkéket aggatnak egymásra, és bálványozzák egyes társaikat. Saját bánatunkban vigasz lehet más öröme. Imádatunkkal megajándékozva társainkat vigasztaljuk magunkat az élet fájó perceiért. Bukdácsolunk vagy rohanunk-e előre, az élet teszi dolgát. Úrrá lesz rajtunk, mi behódolunk neki boldogan, minden lélegzetvételünk hálás imaként szalad ki belőlünk. A szív ver, az erekben lüktető vér és a ki-bejáró levegő ritmust kántál nekünk, amit öntudatlanul követünk. Mindenki a saját maga darabját komponálja meg.Nálam megállt az idő. Lecsengtek a gyors, pattogó dallamok. Más ütemet kaptak a hétköznapok, vagy talán ugyanolyan maradt minden, csak másképp hallgatok. Hallgatok, amit eddig nem tudtam. Figyelek, amit eddig nem tettem. A sűrűn keresztül csörtetve az életösztön vezetett, óvott meg minden nagyobb bajtól. Az dolgozott bennem, nagyon helyesen. Elfáradt vadállatként vonult most vackára. Nincs rá szükségem egy jó ideig. Érzékszerveim élesek, jól használtam őket eddig is. Figyelem a szunnyadó vadállatot, büszke vagyok rá, hogy eddig ilyen jól vezetett. A nevét sem felejtem el soha. Ha magamhoz hívom majd, előbújik, kényesen nyújtózkodva először. Megrázza magát, és makacsul meglódítja az időt. Onnantól kezdve újra ő vigyáz rám. És én bátran nézem a gonddal terhelt világot. A nyakába kapaszkodom, átvágtatunk megint az élet sűrűjén, hogy megtaláljuk az helyet, ahol újra elnyújtózhatunk az ácsorgó idő tisztásain.
Bár nagyon kiábríndítóak az ismeretterjesztés vágyával írt pszichológiai könyvecskék, mégis érdemes elgondolkozni rajtuk:Eszerint a hülyeség: A szerelem “erős érzelmi kötődés két ember között, akik közel érzik magukat egymáshoz, hiányoznak egymásnak, és csak jót akarnak annak, akit szeretnek.”És eszerint a józan megfogalmazás: “A szerelem az az érzés, amelyet olyasvalaki iránt érzünk, aki kielégítette, kielégíti vagy ki fogja elégíteni szükségleteinket és legmélyebb vágyainkat. […] azért szeretünk embereket, mert jók hozzánk, mert a kedvünkben akarnak járni, mert fontosak vagyunk nekik. […] Ez azt jelenti, hogy csak azért szeretjük az embereket, amit véleményünk szerint tenni fognak, tesznek vagy tettek értünk. Először azt szeretjük, ami tesznek, aztán szeretjük meg a személyt, mert kedves és kielégítő, amit tesz. Soha senkit nem szeretünk pusztán önmagáért. […] A válás mindig azt jelenti, hogy két ember kiábrándul egymásból. […] az egyik fél nem kapja meg azt a kielégülést és nem teljesülnek azok a szükségeletei, amelyek a házasfeleket összehozták. Így aztán - pontosan ugyanazokból az okokból - kiszeretnek egymásból. […] Abba szeretünk bele, akiről azt hisszük, hogy a legjobban ki tudja elégíteni igényeinket és vágyainkat, vagy akiről azt hisszük, hogy a legjobb, akit szerezhetünk magunknak.”Egyszer már nagyon régen mondta nekem egy barátom, hogy min múlik a boldogság. Ismerjük-e a másik fél igényeit, ki tudjuk-e azt elégíteni és hajlandóak vagyunk-e kielégíteni azt. Nem hangzik túl romantikusan, de mélységesen egyet tudok vele érteni, mert valóban ezen múlik szinte minden. A szeretet, a vágy önmagában kevés. Megalapozza a kapcsolatot, elindít valamit. Ami után jön, az már odafigyelés és törődés, meg őszinteség. Vagy kicsit ridegebben megfogalmazva:P : észrevesszük-e azokat az igényeket, amikre szüksége van a párunknak, hogy elégedett legyen, és épp ezért továbbra is szeressen minket, mert boldognak érzi magát mellettünk, és teljessé varázsoltuk az életét. (Törődés:) Hajlandóak vagyunk-e ezeket az igényeket kielégíteni. (Őszinteség:) Tudjuk-e közvetíteni mások felé a mi igényeinket, hogy kielégíthesse azokat, és mi is boldogok és elégedettek lehessünk. Ha nem vagyunk azok, akkor valószínű, hogy nem a másik igényeire fogunk koncentrálni, hanem a magunk hiányaira. És akkor lehet gondolkozni azon is, hogy ki jön előbb… mert ugye ha önző módon a saját boldogságomra akarok törekedni, akkor előbb számító módon a másik boldogságára kell törekednem. Van ezekben a gondolatmenetekben sok-sok igazság. Én szerintem azonban az ember néha valóban tud ember lenni, nem mindig csak állat. Néha igenis léteznek az eszmék.
a hozzáfűznivalók*